A hideg földön térdeltem, fejemet lehajtottam, arcomon a fájdalom és a boldogság egyaránt észrevehető volt. Testem minden létező felületén sebek voltak, régiek és frissek egyaránt. Fém. Nem, lánc. Fáj, nem bírom tovább. Ő megrántotta. A hús szakadt, a vér folyik, én pedig a györtelemtől képtelen vagyok szabadulni. Azt hittem végre vége, azt hittem elég neki az, hogy bezár. Rabként kezelt én pedig örömmel alázkodtam meg előtte, de tűrőképességem határához értem. Lábaim remegni kezdtek, majd úgy döntöttek nem hajlandóak tovább szolgálni engem. Röhögve felállt, hideg kezével megérintette a kínoktól eltorzult arcomat.
  - Jól van édesem, nem foglak többé a talajhoz kötözni. Hiszen mire valók a szárnyak, ha nem repülésre? - Már képtelen voltam sírni, pedig tudtam semmi jóra nem számíthatok.
 Végre az éles drótok lekerültek rólam. A fekete tollak csomókban hullottak le, a sebesült szárnyamat pedig már mozdítani sem tudtam. Mi történt egykori legyőzhetetlen és dicső énemmel? Amik régen oly könnyedén repítettek, most mintha kiszökött volna belőlük az élet. Megragadta hosszú kócos hajamat, fejemet felemelte.
 - Ezekre többé nem lesz szükséged. - Éles tárgyat szúrt a szemembe, bizonyára egy penge volt. Mindkét szemgolyómat eltávolította, én pedig keserves visításba kezdtem. Amik eddig halottak voltak, feléledtek. Csapkodtam, vergődtem, egy ideig.
- Ez az szépséges madárkám, táncolj nekem. - Mondta és arcán elégedett vigyorral nézte végig, ahogy lassan minden erőm elfogyott, ahogy feladtam a harcot. Nem maradt utánam semmi, egy trófea lettem. A legszebb vagyok az összes megtört közül, a legerősebb akit elpusztítottak.

Szerkesztői megjegyzés: Te jóságos...hát én nem emlékeztem, hogy ennyire nyíltan ki van mondva a ... Mindegy. *fejét fogva, nevetve bújik el* Vélemények/javaslatok helye