Insane Asylum

A folyosón ébredtem. A hideg padlón feküdtem. Ragacsos, undorító vér borított mindent. Csengők csilingelő magas hangját hallottam egészen távolról és párat közvetlen közelről. Fájdalmas grimaszba torzult arccal kaptam mindkét kezemet fejemhez. Nevettem azon, hogy akárcsak egy pillanatig is képes voltam azt hinni, hogy a szenvedésem elmúlhat. Mosolyom arcomra fagyott, halott szemeimmel érdeklődve pásztáztam a hófehér végetnemérő folyosót. Állásba küzdöttem magam, lábaim szinte hallhatóan felkiáltottak a hideget érezve. Égetett.
Sántán indultam útnak, de az épület üres volt. Üres, mint az élet és halott, mint én. Megint nevettem ahogy a fény újra belém mélyesztette éles körmeit. Újra és újra mart és én küzdöttem, hogy tovább mehessek. De mégis merre? Hova és miért?
Balra fordultam. Fény. Fehér és vörös. Fáj. Az élet masszája. Leguggoltam és megérintettem, eleinte kíváncsisággal, mintha nem tudnám miféle anyag lenne az és honnan származik. Amint ujjam hozzáért feketévé változott és megmozdult. Értetlenül bámultam egy pillanatig, amíg nem sikerült meggyőznöm magam, hogy távozzak. Az életet adó folyadékból rothadó nyálka lett amiből a halál bűze áradt.
Már képtelen voltam felegyenesedni. Újabb és újabb tüskék fúródtak tiszta bőrömbe, hogy beszennyezzék azt. Piszkos vagyok. Felfigyeltem egy asztalra. Makulátlannak tűnt, mint itt minden, de ahogy lebegni kezdett felfedte vas vázát. Pörgött, emelkedett és süllyedt, majd rémülten fordult felém hófehér szivacsos felével. Mint egy ijedt állat, olyan volt, mint egy élőlény. Vad forgásba kezdett láthatatlan tengelye körül miközben én egyre közeledtem a fekete keretű ablak felé. Fénye ugyanolyan fájdalommal töltött el, mégis vonzott. Felnyögtem és térdre rogytam. Nem állíthatnak meg. Gondoltam elszántan és már négykézláb közelítettem meg egyetlen reményemet. Fémes zaj törte meg a furcsa hangok kuszaságát. Nem néztem hátra, csak próbáltam gyorsabb tempót diktálni, de egyre csak lassultam mire a dörömbölések száma szaporodni kezdett. Felém jöttek. Engem akarnak.
Kinyújtottam remegő karomat, miközben halkan kétségbeesetten zokogtam, mindezt úgy, hogy elégedetten vigyorogtam. Az üveg. Végre. Halkan megrepedt félénk ujjaim gyengéd érintésétől. Hangos csörömpölés és egy túlvilági lény keserves sikolya. Kézfejem elveszett a törött üveg mögött húzódó feketeségben.
A fények és árnyak csatája. A sötétség és világosság határán. Egyik vonz, másik taszít, üldöz, el akar pusztítani. Halk, mély morgás és éles, fájdalmas visítás. Majd elmém erőtlenül burkolózott a semmibe.

Sane Asylum

Csőd miatt bezárt.

Szerkesztői megjegyzés: Eredetileg egy két páros rövidmű lett volna, végül ez is olyan egyszeri katyvasz lett, mint a többi. Vélemények/javaslatok helye