KoRn - Break Some Off

- Nézd csak, itt vagyok. Nem hittem volna. - Hosszan sóhajtott miközben óvatosan közelítette meg a sírkövet. Egy elszáradt csokor virágot helyezett elé, majd egy már csontig elégetett mécsest. Megigazgatta a gazokat, mintha csak kósza tincseket simított volna a fül mögé. 
- Csalódtál. Tudom. - Guggolásból törökülésbe helyezkedett el. Zsebéből elővett egy doboz cigit, kihúzott belőle egy szálat majd a gyújtót. - Sokat sírtál, nemde? - Kifújta a füstöt, az ég felé. Egy farkas néma vonítása és leheletének párafelhője. - Aggódtál, értem... - Fejét félrebillentette, úgy figyelte a hideg faragott követ. Alsó ajkába harapott, egy halvány féloldalas vigyorral kivillantotta éles fogait. - Féltél, tőlem... - Elégedetten felnevetett. Feje erőtlenül bicsaklott hátra, kezeivel hátul megtámaszkodott. Bámulta a csillagtalan éjszakát, nézte és látta. Semmi. Még mindig semmi.

- Nehezen jön, könnyen megy. Legtöbbször lent, néha fent. - Megvonta a vállát, a fehér szál vége felizzott. - Sosem gondoltad volna, hogy így alakul. Szörnyeteget szültél, hoztál létre és neveltél. Babáztál vele, mint egy normális embergyermekkel. Naiv, túl naiv. - Fejét lemondóan megcsóválta. Sosem tanulsz a hibáidból. Ezért nem számít már neked semmi. Se a napok váltakozása, se az évszakoké. Már nem érdekel se a kikapcsolódás, sem a munka. Semmi vagy. Oda mentél ahonnan jöttél. - Sosem tanultál a hibáidból, a legnagyobbat pedig nálam vétetted. Nézd meg! Nézz rám! - Felröhögött, elpöckölte az izzó darabkát. Előrehajolt, négykézláb nézett farkasszemet a vésett betűkkel. Kezét előrenyújtva megérintette a rücskös, poros felületet.
- Már nincs kiút. - Ajkaival némán formálta: nics többé. Körbevonaglott a bizonyítékon, erejével lassan ellökte magától a tömböt, meglazult, mozgott, remegett. Még mindig. Mögé került, átölelte, testét nekipréselte. Hideg. Közel hajolva hozzá beszívta dohos illatát, egykoron édes hajának tincseiből áradó rothadó halálbűzt.
- Miért szültél velem halált? - Vicsorogva hajolt közel hozzá. Elhúzódott. - Még mindig rettegsz igaz? Még mindig zokogsz, undorodsz, gyűlölsz, átkozol... - Karmai eltűntek a nő puha idomainak húsában, megrepesztették kemény kérges bőrét, megtörték a gyenge porcelánpáncélt. Lágy masszát talált ott. A domborulatokról az alsóbb rétegek felé vándoroltak ujjai, játékosan szelték ketté az árkokat. Elhunyt. - Ez az egyetlen dolog amit jól teszel és jól tettél amíg még tehetted. - Megnyalta felsőajkát, felhúzta a bőrt kimutatva rettegett fegyvereit.
- Nem akartam, hogy sírj, de nem bánom. Sosem bántam. - Szemeit lehunyta, keze eltűnt a fekete lyukban. - Szerettél, de minek? Mérhetetlen fájdalmat okoztál... nagyon-nagyon fáj. - Mélyebbre és mélyebbre furakodott a halovány lüktetés irányába. - Csak egy ártatlan gyermek, szeretni minek? Kíméltél a gonoszságtól. Rejtegettél magamtól, a démontól. - Elkapta, éles körmeit belévájta, érintésével megmérgezte. Lassan elkezde kihúzni a sorvadó vibráló szervet. - Semmi sem igazán jó, senkit sem érdekel igazán. - Fekete lyukból fekete zsugorodott izomcsomó került elő. Ezüstöt íriszei elé emelte, megvizsgálta. Szétesett, kiszáradt, ráfújt és eltűnt. Elhagyta örökre.
Gyönyöre beteljesült. Lassan felállt, le sem porolta magát. Csak mocskosan, legalább egy valami legyen igazi, valódi ebben az álszent álarcban. 
- Most pedig eljött az én időm. Ezért sikoltozol nem? Nem sajnálom, hogy gyötrelmeket okozok neked. - Válla fölött még lopva hátrapillantott, majd előrefordult, egy lépés. Süllyedt. Lábfeje a talajba süppedt. Engedj! A kő pattogva repedt tovább, éles hangon felvisított. Engedj hát! Még egy lépés. Még mélyebbre. Bele a sötétségbe ami oltalmazóan ölelte, hívta. 
Az utolsó levegővétel, az utolsó sóhaj. Fejét lassan hátraengedte, még egy pillantás a sötétlő égboltra. A szürkeségből fekete képlékeny anyag duzzadt, körbezárta, lassan elnyelte. Tárt karokkal várta, hagyta, teljes békességben, erőtlenül. Bőréhez tapadt, próbált mozdulni, hogy lássa képes lenne rá. Nem. Nincs tovább. A semmi következik és milyen kellemes, békés. Sosem érzett nyugalom árasztotta el. A hangok felerősödtek, elhalkultak, minden összeomlott és megszűnt létezni.

Eredetileg egy tragédia akart lenni. Az édesanya egyetlen gyermeke embert ölt előtte, végül vele is végzett. Sok-sok év elteltével meglátogatta sírját, majd megindult az őrjöngő embertömeg felé és magával ragadta az áradat. Eljött az ő ideje...