Florence and The Machine - Seven Devils

*üvöltve, hörögve* BRAINS! *nyál-vércsorgatva*
Próbálok levegőt venni, de hiába, a tüdőm vagy valami magasabb nem létező hatalom megtagadja tőlem. Nem, az neked nem jár, csak a jó emberek érdemelték ki a légzés megnyugvását. Fáj, már ez is fájdalmat okoz, hogy egyszerűen csak teleszívjam a mellkasomat azzal a szarral ami egyébként itt van körülöttem, korlátlan mennyiségben. Hülyeség, igenis fizetni kell ezért is én pedig túl sokkal tartozom ezért ez a jussom.
A fájdalmak közepette, miközben megbomlik az elmém csak dühöt érzek. Számtalan miérttel nézem a plafont, sok elméletem van, valahol mindegyik igaz, valahol minden tévképzet. A sejtjeim a szélrózsa minden irányába húznak, széttépnek, megbomlanak a kötések. Csoda, hogy eddig kibírtam az elviselhetetlent, erős vagyok, de gyenge, mert már fel akarom adni. Már most, pedig tudom, hogy képtelen lennék nélküle élni.
Csontjaimban lassú rothadás van jelen. Színtelen-szagtalan, csak én tudom, érzem, érzékelem. Mikor az elme a test ellen fordul, a saját hordozója ellen, hogy a mélybe rántsa. A vége mindig ugyanaz, a porladó semmi. Nyugalom vagy örök bolyongás? ki tudja, de nem könnyíti meg. Nem szépíti, sőt sürgeti, olykor aljas, olykor látványos módon. Elcsúfítja az eleve undorító természeti jelenséget. Megéri? abszolút, legalább érzek valamit. Fájdalmat, dühöt, csalódottságot, gyűlöletet, mást vagy magamat hibáztatom. Nem sok, de valami és már más nem is számít. Már nem. Megyek csendben elmúlni, rohadni tovább, egészen addig míg végre a legyek és a keselyűk végre meg nem érzik azt a valódi enyésző ocsmányt. De csak a valódit érzik meg.