Wolfgang Amadeus Mozart - Requiem in D minor

Rég volt már, hogy idetoltam a pofám. Hogy szépen peckeskesen belépdeltem tróntermemben, leültem díszes helyemre és ítéletet osztottam volna. Mulatságos. Itt volt szép egy hét arra, hogy ne tegyek semmit. Sikerült elnyomnom magamban a késztetést, hogy elővegyem a füzeteket és tanuljak. Félreértés ne essék, szeretek és mivel muszáj, ezért szoktam is tanulni, csupán most nem. Nincs motiváció, még az a számtalan dolgozat sem elegendő. Valahogy nem, nem megy. Hiába vettem elő a lapokat, néztem, olvastam, magoltam, tanultam minden lehetséges módon a szöveget, az úgy folyt át a fejemen mint homok a szitán.
Ezért vagyok itt. Ennek okán döntöttem úgy, hogy eme rémesen gyönyörű napon a klaviatúrán - magányomban - értelmes szavakat formálok meg. Bezony. Régóta fúrja a kis buksimat egy élménybeszámoló. Már jó ideje annak, hogy a kezembe nyomta egyik osztálytársam Manson könyvét és mondta, hogy olvassam el egy hét alatt. Én természetesen először megrökönyödtem, majd magas vinnyogó hangon csillogó szemekkel magamhoz szorítottam a papírkupacot. Mondtam, hogy elég lesz hozzá két nap is. Igazam volt.
Ez rendhagyó lesz, senki ne várja el tőlem, hogy hagyományos kritikával érkezzek, csupán saját gondolataimat közlöm.
Szórakoztató volt, számomra mindenképpen. Már az első pár oldalt után be kellett csuknom, leraknom és a számat a kezem elé téve nevetnem, nehogy felfigyeljenek rám tanórán. Ezt senki ne vegye készpénznek, elég morbid dolgok vannak leírva benne, ami pedig a legszebb az egészben, hogy olyan könnyedén, egyszerű természeteséggel, mintha csak a napi kávéról beszélne az ember. Az írói stílus számomra kellemes volt, felüdülés, ahogy Manson gondolatai. Kövezzetek meg, de én többre tartom íróként ezt a férfit, mint Stephen Kinget.
Alapvetően egy mondhatni izgalmas irományról van szó. Inkább nevezném érdekesnek, bár néhol nem tudja megtartani a színvonalat. Az végefelé ellaposodott, következtek a száraz interjúk és a többi amiket majdnem átlapoztam. Persze ezek közé betűzdeltek pár pikánsabb szöveget , ami megpróbált kárpótolni mindenért, de még ígyis jócskán hagy kívánni valót a vége. Persze az összeállítás nagyon szép volt, a betűzött képekkel, az elrendezéssel, ízléses volt.
A könyv rengeteg elvi kérdést vet fel tapasztalatok útján. Le kell ülni és megemészteni azt amit olvastunk. Erős túlzásnak tartom Manson egyházhoz való viszonyát, elvakult gyűlöletet érez, hiába van alapja, ez már lassan az ostobasághoz közelít. Arról nem beszélve, hogyha az emberek manipulálása olyan nagy bűn akkor nézzen csak tükörbe. Remek üzletember, rengeteg zombi rajongóval. Egy kicsit bosszantó. Sokaktól hallottam, hogy embertelen amit néha a lányokkal műveltek. Nem tudom, én csak megrántottam a vállamat vagy jót derültem rajta, mint a könyv elején. Azok a lányok visszakozhattak volna, de nem tették. Minden további nélkül teljesítették a megalázó kéréseket így megérdemelték a sorsukat. 
Összességében ennyi volna. Volt pár nekem hihetetlenül tetsző gondolat, de az a telefonomon pihen kép formájában én pedig lusta vagyok bepötyögni, így az vár. Talán egy külön bejegyzést is kiérdemel.

Nos, kívánok nektek szép estét! Én személy szerint élvezni fogom, különösen most, hogy a nap is visszavonult. A szobám sötétéjében, klasszikus zenét hallgatva. Nyami, meg lehetne szokni. Ma éjjel tegyétek azt amit jónak láttok, de ne pazaroljátok el...

Lunatic Calm - Leave You Far Behind

- Selejt vagyok - mondta Tyler. - Szenny és mocsok vagyok, dögvészt hozok magára, meg erre az egész, rohadt világra. 

Sosem tanulok a rohadt hibáimból és sajnálatos módon ezzel nem kicsinálom magam, csak megnehezítem életem további részét. Ha ismerném a korlátaimat nem volna probléma, de megint szánalmas helyzetbe kerültem, ettől pedig még jobban undorodom magamtól és gyűlölöm azt aki visszanéz a tükörből. Nem szabad így lennie. Bármikor máskor tönkreteszem magam mind fizikailag, mind testileg, mert a maximumhoz semmivé kell válnunk, de nem most. Nem ebben az évben, nem ebben a hónapban, nem ezen a héten, vagy napon.
Szüksége van másoknak rám, mert minden most hullik darabjaira, a törmelékeket nekem kell összeillesztenem, egyben tartanom, miközben súlyokkal egyensúlyozok a vállamon.
Nem most.
Láttam a rémületet azokban a bizonyos szempárokban. Már nincs visszaút, egy szörnyeteg, egy ocsmány kis féreg akit megvetnek és félnek. Nem illek a képbe és ez szomorúvá teszi őket.
Nem ebben az évben.
Ez legyen egy egyértelmű figyelmeztetés annak a kurvának aki elégedetten bámul vissza rám, hogy nem. Nincs benne semmi jó és ha most azon nyomban nem szedi össze magát én fogok végezni vele.
Nem ebben a hónapban.
A határokat feszegetni vicces, néha kell is, hogy tudjuk hol húzódnak azok a bizonyos vonalak, de csak egyszer-egyszer. Alapvetően faszság és az öndestruktív életmód nem egészséges. Ha valaki mégis ezt választja - egészségére! - akkor tűrje és haljon megy gyorsan. *bólogat*
Nem ezen a héten.
Nem ezen a napon.
Soha többet...
De igen. Újra és újra megteszem azt ami szar nekem, mert meg kell. Itt van a keserű kötelességtudat, hogy meg kell tennem. Képes vagyok rá, mindig ezt hiszem. Mindig megtörténik és valahogy elviselem, de az a rohadék nem akar jönni. Nem akar jönni értem én pedig marhára zabos vagyok azért, amiért még mindig itt aszok szét. Szép komótosan hullok darabjaimra és kúszok tovább. Menetelünk. Vonulunk. Egyenesen. 

Aphex Twin - Come to Daddy

Hosszú pihenés után - ami eredetileg csak egy designcserének indult - ismét itt. Azt hiszem maradok a régi felállásnál, tehát az oldalra nem fogom napi szinten okádni a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb bejegyzéseket. De előfordulhat, hogy igen. Nem lesz többé lelkiszemetes a lap, de a gondolatokat továbbra is megosztom. Még az is lehet, hogy értelmesebb témákat is fogok feszegetni.
Azon is töprengtem, hogy az előző bejegyzéseket törlöm és tiszta lappal indulok. Újra. Elvetettem az ötletet. Nem csak azért mert nem volt kedvem mindent átolvasni - csak a nosztalgia kedvéért - hanem a motiváció teljes hiánya is közrejátszott. Meghagyom őket, bár visszanézve a fejemet fogom miattuk, de talán egyszer tanulságos lesz. Minden bizonnyal ez és az ezt követő bejegyzések is fejemetafalbaverem reakciót fogják kiváltani a jövő Elwenéből.
Ha nagyon őszinte akarok lenni két nyomós okom volt arra, hogy ismét elővegyem az engem olyan hűségesen szolgáló kis menedékemet. Egyik az addikció. Lehet nevetni, de a honlapszerkesztés komolyan függőséget okoz. Hobbi. Új kódokat, új designötleteket kipróbálni, megvalósítani és imádom azt az elégedett érzést pár napig, amíg a művemet csodálom. Aztán persze megunom, meg továbbfejlődöm és találok valami jobbat, szebbet ami a képességeimet is jobban igénybe veszi. Emellett persze kellett egy könnyen átlátható tárhely az ötleteimnek. Egyébként is szétszórt vagyok, meg ez egy igen zsúfolt év és jó ha minden szépen egy helyen van, rendszerezve. Ez különösen az írói részre vonatkozik. Igen, megint kedvet kaptam a pötyögésre - talán a szerepjátékos oldalak inaktivitása végett - valamint az amatőrök oldalainak böngészgetésére. 
Nincs mit tenni, van egy hangulata annak a világnak amit a velem egykorú illetők alkotnak. 
Nem ígérek semmit, azért mert akkor csak azért sem tartom be, másfelől pedig senkit nem érdekel ennek a kis világnak a helyzete. Lényegében most is magamban beszélek. Hmm. Nevermind. Majd meglátjuk mi lesz, addig pedig meneteljünk tovább és reméljük a legjobbakat.

Florence and The Machine - Seven Devils

*üvöltve, hörögve* BRAINS! *nyál-vércsorgatva*
Próbálok levegőt venni, de hiába, a tüdőm vagy valami magasabb nem létező hatalom megtagadja tőlem. Nem, az neked nem jár, csak a jó emberek érdemelték ki a légzés megnyugvását. Fáj, már ez is fájdalmat okoz, hogy egyszerűen csak teleszívjam a mellkasomat azzal a szarral ami egyébként itt van körülöttem, korlátlan mennyiségben. Hülyeség, igenis fizetni kell ezért is én pedig túl sokkal tartozom ezért ez a jussom.
A fájdalmak közepette, miközben megbomlik az elmém csak dühöt érzek. Számtalan miérttel nézem a plafont, sok elméletem van, valahol mindegyik igaz, valahol minden tévképzet. A sejtjeim a szélrózsa minden irányába húznak, széttépnek, megbomlanak a kötések. Csoda, hogy eddig kibírtam az elviselhetetlent, erős vagyok, de gyenge, mert már fel akarom adni. Már most, pedig tudom, hogy képtelen lennék nélküle élni.
Csontjaimban lassú rothadás van jelen. Színtelen-szagtalan, csak én tudom, érzem, érzékelem. Mikor az elme a test ellen fordul, a saját hordozója ellen, hogy a mélybe rántsa. A vége mindig ugyanaz, a porladó semmi. Nyugalom vagy örök bolyongás? ki tudja, de nem könnyíti meg. Nem szépíti, sőt sürgeti, olykor aljas, olykor látványos módon. Elcsúfítja az eleve undorító természeti jelenséget. Megéri? abszolút, legalább érzek valamit. Fájdalmat, dühöt, csalódottságot, gyűlöletet, mást vagy magamat hibáztatom. Nem sok, de valami és már más nem is számít. Már nem. Megyek csendben elmúlni, rohadni tovább, egészen addig míg végre a legyek és a keselyűk végre meg nem érzik azt a valódi enyésző ocsmányt. De csak a valódit érzik meg.

Lana Del Rey - Summertime Sadness

Bármit teszek a napok üresek. Hiába fedem el munkával, próbálok elrejteni, de attól még tudom, hogy üres. Azért mert befestem a poharat nem lesz benne semmi. Mi az ami igazi tartalmat ad? Szubjektív, kinek ez, kinek az, de mindenki tudja, hogy igazából SEMMI. Néha már elviselhetetlenül vágyom valami újra, ezt meg is találom, de csak egy időre. Minden eltelt órával ahogy mindennapi lesz, ahogy megismerem a sekély mélységeket ez is ugyanolyan lesz, mint a többi.
Úgy csinálok mintha ez az egész jelentene valamit, bármit is, de ezek csak érzések. Nem többek. Csak érzések. Mivel többek más dolgoknál? Miért becsülik őket annyira az emberek?
Azt hiszem lerohadtak az arcizmaim.
Töprengtem, sokat. Rájöttem, hogy mások elvárásainak közel sem akarok megfelelni, mint a sajátjaimnak. Tükörbe nézek, magamba ások, de rájövök, hogy rohadt messze vagyok. Akarom én ezt igazából? Lehet, persze rengeteg hátránya volna, viszont az a pár előnye nagyon kecsegtető. Nem hinném, hogy vagyok elég bátor vagy erős. Sosem vagyok eléggé az. Mindig jobb és jobb. Csak araszolok előre és nekem ez a tempó nem elég mert nincs sok időm hátra. Veszett gyorsasággal akarok odavágtatni, olyan hirtelen odaérni, hogy ne legyen időm megfordulni vagy érezni valamit.